3. rész

Reggel Key ébresztett. Hozott nekem reggelit, belém diktálta a gyógyszereim és ellenőrizte, hogy minden rendben van-e velem. A fiúk alig tudták elrángatni mellőlem, mivel interjúra kellett menniük és már így is késésben voltak. Végül beadta a derekát és elindultak. A bokámat mintha folyamatosan kalapáccsal ütnék. Még a gyógyszerek se képesek teljesen elmulasztani a fájdalmat, de ami még jobban fáj, hogy Jonghyun még csak meg sem kérdezte, hogy hogy vagyok, élek-e még. Persze ez nem olyan nagy sérülés, amibe belehalhatna az ember, de legalább egy sms-t küldhetne, vagy valami. Hogy eltereljem a
gondolataim, inkább elindítottam egy horror filmet. Semmi romantika, jó sok félelem. Ez kell most nekem. Talán alábecsültem a gyógyszereket. Alig jártam a film felénél, mikor elhomályosodott a világ és akármennyire is próbáltam ébren maradni, azonnal elnyomott az álom.

Este ébredtem fel. Lentről zajt hallottam, a fiúk már hazaértek. A tévé is ki van kapcsolva, én pedig betakarva, ez bizonyítja, hogy Key is járt erre. A lábamban újra érzem a lüktető fájdalmat, de ahogy a szemem a piruláimra téved, elhatározom, hogy én többet ugyan be nem veszem ezeket. Inkább fájjon a bokám, mint hogy egész nap kiütve legyek. Megpróbálok hallgatózni. Mintha veszekednének... És ekkor egy fájdalmasan ismerős hangot hallok. Jonghyun. Megpróbálom megérteni, mit mondanak, de a hallgatózás jobban megy, ha mozgásképes az ember. Így csak elmosódottan hallom őket, de legtöbbet Key és Jonghyun hangját. Miután percekig hegyezem a fülem és még mindig nem értek semmit, úgy döntök, közelebb megyek a hang forrásához. De mikor megmozdítom a bokám, nyilvánvalóvá válik, hogy lehetetlen vállalkozás, így újra a fájdalomcsillapítókra nézek. Ha már nem értem mit mondanak, jobb, ha nem is hallom őket.
-Most utoljára.- motyogom magamnak, majd gyorsan beveszem az esti adagom és kényelmesen elhelyezkedve elhatározom, hogy aludni fogok. Nem kell sokáig várnom, mire már mély álomba merülök.

*

- Ohh Jong! - nyűszítek fel alatta. Megérti a célzást és lassít a tempón, közben a nyakamat csókolgatja.
- Imádlak Minnie... - mormolja a fülembe. Egyenesen a szemembe néz, így tisztán látom a vágyat elhomályosult szemeiben, és látok benne mást is… szerelmet. Mohón csókol, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy ez a pillanat örökké tartson. Persze ezúttal se válhat valóra a kívánságom. A csodálatos pillanatnak a telefonom csörgése vet véget, minek köszönhetően azonnal felébredek. Idegesen nyúlok a telefonért.
Üzenetet kaptam anyától, azt kérdezi, hogy vagyok. Biztos a menedzser hívta fel. De most a legkevésbé se tudok ezzel foglalkozni...
- Fenébe! Rohadt é… let… be! - még mindig zihálva püfölöm a párnámat. - Hogy álmodhatsz ilyet te idióta? Itt hagyott. Egy nőért! Nem álmodhatsz ilyet! - szidom magam, még mindig szerencsétlen párnát verve, majd tehetetlenül zuhanok hanyatt az ágyon. Lassan a pulzusom is helyreáll. Mikor úgy érzem, már ura vagyok magamnak, felülök és lassan leteszem a lábam a földre. Felállok és meglepve tapasztalom, hogy ha bicegve is, de tudok járni, nagyobb fájdalom nélkül. Hihetetlen. Két nap múlva indulnánk a turnéra, talán én is mehetek. El kell mondanom Keynek, de előbb megmosakszom. Egy rövid üzenetben megnyugtatom anyát, majd amilyen gyorsan tudok, eljutok a fürdőig és lezuhanyzom. Mikor kijövök, hirtelen belém villan a felismerés, amitől a mosolyom azonnal leolvad az arcomról. A turnén hónapokig össze leszek zárva Jonghyunnal. Ha így viselkedünk, se mi, se a többiek nem fogják bírni. Meg kell beszélnünk. Key azt tervezte, hogy az utolsó napokra hazaparancsolja, így gondolom, itt van. Beszélek vele. Ez nem mehet így tovább.
Kisomfordálok a folyosóra és azon gondolkodom, merre keressem, mikor zongora hangját hallom a zeneszobából. Ez csak ő lehet. Hiába érzek úgy, ahogy, mikor meghallom, hogy zongorázik, öntudatlanul is elmosolyodom. Megrázom a fejem, mielőtt még elmerengenék az emlékeken. Összeszedem magam és elindulok a hang irányába. Már az ajtónál állok, összeszedem a bátorságom, hogy bemenjek, de a kezem megfagy a kilincsen. Nem csak zongoraszó hallatszik ki, hanem nevetés is. Jonghyun nevetése…és egy nőé…Seohee nevetése. Együtt nevetnek. A szívem összefacsarodik és mozdulatlanul állok. A testem nem engedelmeskedik. El kell mennem, de minden erő elszállt a tagjaimból. Nem tudom, mióta állhatok itt szoborrá dermedve, mikor Key hangja zökkent ki a sokkos állapotból. Erre jön. És pipa. Ettől végre megindulnak a lábaim. Gyorsan odabicegek a fordulóig és elbújok a fal mögött, épp mikor Key feltűnik a túloldalon. El kéne mennem, vissza a szobámba, de nem tudok. Nem mellesleg kíváncsi vagyok, Keynek mi baja, így óvatosan kileskelődöm a fal mögül. Ő épp akkor tépi fel a zeneszoba ajtaját és dörren rá Jonghyunra, mit sem törődve Seoheeval.
- Elnézést a zavarásért Jong, de tudod Taemin rosszul van és…- ekkor hirtelen észrevesz. Egy pillanatra meglepettség, aztán szomorúság fut át az arcán, majd azzal a tekintettel fordul vissza Jonghyun felé, amit akárhányszor meglátunk, legszívesebben sírva menekülnénk szobánkba Key haragja elől. De most, ahelyett, amit valószínűleg mondani akart volna, csak morogva befejezi a mondatot - …pihennie kell! – aztán becsapja az ajtót és odajön hozzám. Letörli a könnyeimet. Észre se vettem, hogy sírok. Szó nélkül kísér vissza a szobámba, ott átölel és megvárja amíg megnyugszom. Mikor jobban vagyok, betakar és megkérdezi szükségem van-e valamire.
Jonghyunra...
De ezt nem mondhatom neki, így inkább csak megnyugtatom, hogy jól vagyok. Még ott áll és néz egy darabig, nem tudja, mit mondjon, bár nincs is mit mondani. Én se tudnék. Miután ő is erre a következtetésre jut, inkább nem is húzza tovább az időt.
- Jó éjt Taemin! - és ki is megy, otthagyva engem a sötét gondolataimmal és a többszörösen is földbe tiport szívemmel. Fáradt és szomorú vagyok, így ahelyett, hogy magamban rágódnék itt a sötétben, inkább alszom.

*

Key hangjára ébredek. Úgy látszik ennél jobb ébresztő nem is létezik. Még mindig éjszaka van. Ilyenkor vajon ki húzta fel? Most közvetlenül a szobám elől hallom a hangját. Jonghyunnal veszekszik és most minden szavát hallom, hiába próbálja suttogásra halkítani, a harag nem engedi. 

- Nem mehetsz! Holnap interjúnk van! Még ha más miatt nem is vagy hajlandó normálisan viselkedni, legalább a munkádat komolyan vehetnéd! 

- Majd megyek Seohee lakásáról, ott leszek, hagyj már békén! - Jonghyun halkan beszél, de az ő szavaiból is ugyanúgy süt a harag, mint Key-éből. 

- Kim Jonghyun. Mialatt veled voltam sok mindent megtapasztaltam a jobbik feledből, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkora fasz vagy! - ettől a hangsúlytól minden normális ember már világgá szaladt volna. - Most pedig fogd be a pofád és húzz innen, amíg szépen mondom! 

Jonghyunnak se kellett több, már megy is. Hiába, Key-t veszélyes feldühíteni. Pár pillanat múlva nyílik a szobám ajtaja és ő kukucskál be a résen. Mivel már eléggé ismerem, ahhoz, hogy tudjam, hogy ezt csinálja, már neki háttal fordulva fekszem, így csak az árnyékát látom a szemközti falon. Egy ideig tanulmányozva figyel, vajon alszom-e, mikor megjelenik mellette még egy fej. 

-Mi történt?- Minho, aki persze megint nem érti a legalapvetőbb dolgokat, így még az is csoda, hogy nem ordítva rohan be a szobámba, dobolva, egy trombitával... 

- Psssszt! - Key azonnal rá is szól. – Meg ne hallja!
Majd becsukják az ajtót és még hallom, ahogy távolodóban mesélni kezd Minhonak. 

Én pedig mozdulatlanul fekszem, patakzó könnyekkel és csak bámulok bele a sötétségbe. 

Jonghyun itt hagyott, egyáltalán nem érdekelem, a barátaim titkolóznak és megjátszák magukat előttem. Ezt akarom még csinálni éveken át? Hazudni a barátaimnak és önmagamnak, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, miközben tudom, hogy ők ugyanezt teszik? Így akarok élni? 

Nem…én ezt nem akarom...