18. rész

- Gyere be! - mondom miközben az éjjeliszekrényre csúsztatom a laptopot. Végre történik valami. Sose hittem, hogy egyszer megunom a horrorfilmeket, de ennél most bármi jobb.
- Szia! - Tévedtem…
- Szia! - köszönök a szobába belépő Jonghyunnak.
- Key küldött ellenőrizni, hogy élsz-e még.
- Értem. - Szóval Key küldte… 
- Hogy vagy? - kérdezi még mindig az ajtóban ácsorogva.
- Már kutya bajom, nyugodtan visszamehetsz. - mosolygok rá, nem túl hihetően, de most csak ennyire telik.
De nem megy el, hanem egyenesen felém jön és leül mellém az ágyra. A kezét a homlokomra teszi, amivel újra eléri, hogy legszívesebben kivessem magam az ablakon…
- Kicsit meleg vagy… - mondja elgondolkodva.
- Kicsit minden értelemben meleg vagyok... - próbálom kicsit oldani a feszültséget, – leginkább a magamét - és reménykedem benne, hogy ettől a kijelentéstől majd elmegy a kedve attól, hogy egy szobában tartózkodjon velem.
De ő csak elmosolyodik, és még közelebb csúszik hozzám.
- Neked nem kell visszamenned? - kérdezem, miközben az ellenkező irányba csúszom.
- Nem, szabadnapot kaptam. - mondja vigyorogva, aztán elkomolyodik. - Minnie... - ettől egész testemben megremegek. - Miért menekülsz előlem?
- Én… én nem… nem menekülök. - nyögöm ki nagy nehezen.
- Múltkor este is elfutottál. - húzódik még közelebb, mire én ismét eltávolodnék, csak már nincs hova. Ez a rohadt fal. 
- Te beszéltél össze-vissza. - mondom rá se nézve.
- Amit mondtam igaz. Szeretlek! - erre még jobban összeszorul a torkom.
- Az nem lehet... - suttogom. Az államnál fogva maga felé fordítja a fejem.
- Szeretlek! - mondja a szemembe nézve.
- Te Seoheet szereted. - mondom ki végre, egyenesen a szemébe, ami már hónapok óta marcangol belülről. Az arca megrándul.
- Nem. Én téged szeretlek. - mondja még mindig a szemembe nézve, majd letörli az alattomosan kiszökött könnycseppet az arcomról.
- Mi van Seoheeval? - kérdezem már folyó könnyekkel.
- Szakítottam vele. - erre nagyot dobban a szívem. - Mikor megtudtam, hogy kiléptél… egyszerűen nem bírtam már tovább. Annyira hiányoztál. - gördül le egy könnycsepp az ő arcán is.
- Te… elhagytál… érte… - nyögöm ki.
- Sajnálom. Én… úgy gondoltam így mindkettőnknek jobb lesz. Velem… ha velem maradsz nem lehet normális életed… Azt hittem idővel továbblépünk és normálisan élhetünk, de… nekem nem ment… aztán láttam, hogy neked se… Tudom, hogy baromságot csináltam, Taemin… Kérlek szépen… Kérlek, bocsáss meg! - már neki is patakzanak a könnyei.
Értetlenül bámulok rá. Minden miattam volt? Értem tette és ugyanúgy szenvedett, mint én. Az én érdekeimet nézte. Hirtelen minden haragom és fájdalmam semmivé lett.
- Idióta... - suttogom, majd éhesen kapok az ajkai után és ölelem magamhoz. Ő is görcsösen kapaszkodik belém, majd feldönt az ágyon.
Miközben ő a pizsamámat gombolgatja, én leveszem róla a pólóját. Rólam is lekerül a pizsamafelsőm és a mellkasomat kezdi csókolgatni, majd a hasamat és egyre lejjebb vándorol.
Lerántja a nadrágomat és minden figyelmeztetés nélkül a szájába vesz. Meglepetten nyögök fel, a takarót markolom. Mikor lenézek, találkozik a tekintetünk. Ekkor nem bírom tovább, felrántom és hosszasan csókolom, miközben az övét csatolom ki.
Mikor végre kihámozom a farmerjából, számmal végigjárom ugyanazt az útvonalat, amit ő rajtam, majd mikor leérek, végignyalok rajta, amire egy elégedett „Minnie” a válasz. Végül én is a számba veszem. A hajamba túr, így húz közelebb magához. Érzem, hogy már közel van. Nem sok kell. Erre felrántom a fejem, mire egy elégedetlen morgást kapok. Régen ő kínzott így engem, de azóta megváltoztak a dolgok.
Felkúszom rá és megcsókolom, miközben kezemmel kezdem kényeztetni, majd az utolsó pillanatban ismét abbahagyom, amit már nem tűr szó nélkül.
Hirtelen maga alá gyűr és a nyakamat veszi célba. Megszívja a bőrt, és érzem, hogy szép nyoma marad. Aztán a keze lejjebb kúszik és belém csúsztatja egy ujját, aztán még egyet.
Ekkor felemeli a fejét és mindentudóan elvigyorodik. Nem kell sokat agyalnom az okán.
Igen... nem volt senkim rajtad kívül, te címeres barom… 
Ennek viszont egy dologért nagyon nem örülök… most épp annyira fáj, mint legelőször. Jonghyun hiába óvatos, még így is rohadtul fáj.
- Bassza meg… - nyögök fel, mikor a negyedik ujját is megérzem.
- Sajnálom. - csókol meg.
Kis idő után, mikor elég tágnak talál, óvatosan belém hatol. Nyakára tapasztom a szám és fájdalmasan nyögök fel.
- Nyugi... - suttogja, majd lassan elkezd bennem mozogni. Az elején, hogy szépen fejezzem ki magam… kibaszottul fáj, de idővel, ahogy vártam, egyre jobb és jobb lesz. Pár perccel később már élvezettel nyögök alatta, miközben figyelem elhomályosult szemeit, és mosolyra húzódó ajkait.
- Gyorsabban...! - nyögöm, mire csak még jobban mosolyog és megrázza a fejét. Tévedtem… most is ő kínoz engem.
Végül, mikor egy hangosabbat nyögök, úgy dönt, megkegyelmez és gyorsít. Nem kell sok, mire egymás nevét nyögve elélvezünk.
Remegve fekszünk egymás mellett, aztán magához húz és szorosan átölel.
- Szeretlek! - mormolja a hajamba, miközben magunkra húzza a takarót.
- Én is szeretlek! - nézek fel rá.
A szemei látványosan elkerekednek. Tudom, hogy nem számított válaszra.
Arcán a meglepettség után olyan hihetetlen öröm jelenik, meg amit már rég nem láttam rajta. Magához szorít és a hátamat simogatja.
- Jonghyun… - kezdem, mire kicsit enyhít a szorításán.
- Tessék? - kérdezi aggodalmasan.
- Azt hiszem pár napig még beteg maradok…
- Miért? - kérdi szemöldökráncolva.
- Addigra talán már tudok járni. - mosolygok rá, mire kitör belőle a nevetés, mikor leesik neki is, hogy mire gondoltam és még közelebb húz magához, bár nem tudom ez hogy lehetséges.