17. rész

- Szia! - veszi ki a füléből a fülhallgatót, majd leteszi a laptopot. - Hát te?
- Szia... - mondom kicsit zavarodottan. - Én csak… őőő… nálam maradt Key fülhallgatója és… hát azt hoztam vissza. Hol vannak a többiek?
- Fotózásuk van. - Ilyenkor? Szegények.
- Veled meg mi történt? Esik? - teszi fel a roppant értelmes kérdést.
- Zuhanyoztam, csak előtte elfelejtettem levetkőzni. - forgatom a szemem. - Szerinted? Szakad az eső!
Erre csak elmosolyodik. Azzal a szívfacsaró mosolyával, amitől egy pillanat alatt pillangók jelennek meg a gyomromban.
- Hát… akkor… én ezt itt hagyom…- teszem le az asztalra a fülhallgatót. - Majd megmondanád Key-nek, hogy… - már indulnék kifelé, mikor hirtelen a falhoz préselve találom magam. Jonghyun azonnal betapasztja a számat a sajátjával, én pedig képtelen vagyok ellenállni.
Kis idő múlva áttér a nyakamra, így végre talán szóhoz juthatok.
- Ha... hagyd abba...! - kérem olyan hangosan, amennyire csak tőlem telik. Percekig állhatunk így, mire sikerül összeszednem minden erőmet, hogy ellökjem magamtól.
Még mindig a falnál állok, előttem Jonghyun, de már tisztes távolságban, ahhoz, hogy nagyjából képes legyek normálisan gondolkodni. Épp indulna felém újból, mikor a mellkasának támaszkodva eltolom magamtól.
- Miért… miért csinálod ezt? - kérdezem a padlót tanulmányozva, miközben próbálom visszatartani a könnyeimet.
- Mert szeretlek. - mondja, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Nem… - suttogom, inkább magamnak, mint neki.
- Szeretlek Taemin. - suttogja ő is.
- Nem! - kiabálok rá és teljes erőmből ellököm magamtól, majd kiviharzom az ajtón a zuhogó esőbe.

*

Késő este van már, az utcák szinte üresek. De még ha járna is erre valaki, az esőnek köszönhetően akkor se látná, hogy sírok. Meglátom a parkot és besétálok. Leülök egy padra és csak bámulom az esőt patakzó könnyekkel, amik egybeolvadnak az arcomon lecsorduló vízcseppekkel.
Egy idő után azt veszem észre, hogy az ég kezd világosodni. Ezek szerint órákat ültem itt kint. Lassan felállok és elindulok.
Mikor hazaérek, a többiek már - vagy még - alszanak.
Gyorsan beállok a zuhany alá és csak folyatom magamra a vizet. Mikor beosonok a szobába és befekszem az ágyba, a könnyeim még akkor is megállíthatatlanul folynak.

*

- Taemin. Hallod? Taemin!
Nehezen kinyitom a szemem és Dakho aggodalmas arcát látom magam előtt. A fejem és a torkom iszonyatosan fáj, és úgy érzem, majd megfagyok.
- Hmm? Mi az?- nyögöm ki.
- Te jó ég! Majdnem negyven fokos lázad van! Mi a fenét műveltél te tegnap este? Hol voltál? Jól vagy? - záporoztak a kérdések, de én nem sokat fogtam fel belőlük. Éreztem, hogy borogatást tesz a homlokomra, aztán elővette a telefonomat és hívott valakit. Mit művelsz te? De megszólalni nem volt erőm.
- Key hyung!... Igen, én vagyok… Taemin… Igen, beteg… Persze… Rendben… Jó.- aztán leteszi. - Key hyung azonnal jön. - Erre csak felnyögtem. Nincs elég bajom?
Kevesebb, mint negyed óra múlva valóban Key vágtázott be a szobába, teljes harci felszereléssel, ami úgy nézem, elfoglalt két táskát…
Azonnal lenyeletett velem néhány gyógyszert, Dakhot elküldte teát főzni, aztán plusz takarókért, és öt percenként méregette a lázam.
Mikor látja, hogy kicsit jobban vagyok, végre ő is kezd megnyugodni.
- Taemin, nagyon megijesztettél. - mondja miközben a borogatást cseréli a homlokomon. - Mégis mit csináltál?
- Eláztam. - köhögöm.
- Azért az a fülhallgató ráért volna. - mosolyodik el. - Jobban vagy kicsit?
- Igen. Köszönöm. - mosolygok már én is.
- Pár próbát muszáj lesz kihagynod. - mondja aggodalmasan.
- Tudom. - sóhajtom. De legalább addig se látom… Őt.

*

Ezután a napok ugyanúgy telnek. Key körülöttem ugrál, mint egy tyúkanyó, Dakho hasonlóan. Chin állandóan kérdezget, hogy jobban vagyok-e már és szükségem van-e valamire. A többiek pedig leginkább próbálnak hagyni pihenni.
Nemsokára már sokkal jobban vagyok, de Key még hőemelkedéssel se engedd ki az ágyból, így pihenésre vagyok ítélve.

*

Mire felébredek, a többiek már nincsenek itthon. Olyan unalmas így feküdni. Arra emlékeztet, mikor a bokám sérült meg…

Mivel jobb ötletem nincs, fogom a laptopom és elindítok rajta egy horrorfilmet… aztán még egyet… és még egyet.
Már a negyedik film felénél járok, mikor kopognak a szoba ajtaján.

- Gyere be! - mondom miközben az éjjeliszekrényre csúsztatom a laptopot. Végre történik valami. Sose hittem, hogy egyszer megunom a horrorfilmeket, de ennél most bármi jobb.

- Szia! - Tévedtem…